Bor- és konyhaimádó, Tha Who, Led Zeppelin, Deep Purple ÉS Porcupine Tree rajongó, nem mellesleg az egyik leghíresebb kortárs vázépítő mesterként tartják számon. Ennek az úriembernek a jelmondata 1975 óta: „Fatti con le Mani” – vagyis kézzel készítve. Ebben az évben lett gyakornok a legendás Luigino Milani mellett, Veronában, aki nem mellesleg az apósa is volt. Kizárólag acéllal dolgozik, az argon védőgázas ívhegesztés úttörője, sikerének titka pedig, hogy megszállottként imádja azt, amit csinál, ezáltal minden vázában benne van a lelke egy kis darabja.
A védjegyévé vált „Ciavete” vonalat például Jean-Michel Basquiat ihlette, teljes mértékben kézzel készült alkotások és ha ilyet szeretne a megrendelő, akkor majdnem ezer dollárral kell többet fizetnie a kétkerekűért.
Ilyen festés rendelése esetén meg lehet adni a színeket, amiket az absztrakt kavalkádban viszont látna a megrendelő, vagy a hangulatot, akár egy városnevet, de amit a pénzéért kapni fog, az teljes mértékben a művészen és annak pillanatnyi inspirációján múlik. Várakozási idő egy darabra egy és három év közötti.
(Művész, mondtam már?)
„Számomra a kezek a tökéletes szerszámok, melyet semmi más nem tud helyettesíteni. Velük bármire képes vagy. Vannak persze sokkal pontosabb műszerek, de sokoldalúság szempontjából mindennél jobbak. A kezeiddel tudsz fájdalmat okozni, gyengédnek lenni, ütni és simogatni, bármit megtehetsz velük, ha tudod, hogyan használd őket. És mindez agyban dől el, a kezeid az agyad meghosszabbításai, a tökéletes eszközök, melyeknél tökéletesebbet még nem alkottak.”
Pegoretti 1999-ig dolgozott Milani mellett –habár gyakornokságát már 83-ban befejezte- utána nyitott saját boltot Trento mellett, ahol évente többszáz vázat dob piacra.
A vázak előtt soha nem festett, nem is nevezi magát festőnek, ha vászonra is fanyalodik, vagy papírra, azt csak magának készíti, nem a nagyközönségnek. A szokásos festékeken kívül a „WILD” vonalában használ kávészemeket, újságpapírt, vízfestéket és különböző porokat, elmondása szerint bármit, amit éppen érez. Ugyanakkor számára a technikai részletek, a kivitelezés sokkal fontosabb, mint a művészi énjének kivetítése. Hogy egy váz tökéletesen össze legyen rakva, hogy kerékpárrá építve már tökéletesen szolgálja gazdáját. A művészete, amit aztán a vázakra visz, csak „részletkérdés”, a konvencionálistól való eltérés eszköze, önkifejezés, de ő mindezek mellett elsősorban vázépítő.
